Hammurapi törvénykönyve – amikor a jogot kőbe vésték
A Louvre egyik legizgalmasabb műtárgya a Hammurabi jogi rendelkezéseit tartalmazó sztélé, az ókori világ egyik legismertebb és legjelentősebb fennmaradt jogi emléke.
A több mint két méter magas, hatalmas bazaltmonolitot a Kr. e. 18. században, Hammurabi babiloni király uralkodása idején készítették. A sztélé 1901–1902-ben került elő Szúza ókori városában, a mai Irán területén. Valószínűleg a Kr. e. 12. században, hadizsákmányként került oda Babilonból (mai Irak), amikor az elámi király, Šutruk-Nahhunte elfoglalta a várost. A sztélé fekete bazaltból készült, egy rendkívül kemény vulkanikus kőzetből, ami különösen lenyűgözővé teszi a több ezer ékírásos jel precíz kidolgozását.
Hammurabi Babilon egyik legjelentősebb királya volt, aki a Kr. e. 18. században jelentős területeket vont uralma alá Mezopotámiában. Nevéhez kapcsolódik ez a híres jogi gyűjtemény is – bár fontos tudni, hogy nem ő volt az első uralkodó, aki jogi rendelkezéseket foglalt írásba: Mezopotámiában már évszázadokkal korábban is készültek hasonló jogi gyűjtemények. Hammurabi rendelkezéseinek különlegessége az, hogy ilyen nagy terjedelmű és jól fennmaradt formában maradtak ránk.
A sztélé két fő részre oszlik. A felső részen egy domborművet látunk: Hammurabi király állva jelenik meg, vele szemben pedig Šamaš, az igazságosság istene ül trónján. A jelenetben Hammurabi szimbolikusan az istentől kapja a hatalom jelvényeit. Šamašt a vállából előtörő lángok, valamint jellegzetes isteni attribútumai alapján lehet felismerni.
A jelenet nem egyszerű történelmi pillanatfelvétel: azt fejezi ki, hogy Hammurabi igazságszolgáltatása és az általa kihirdetett jogi rendelkezések isteni eredetű és legitimált rendet képviselnek. A két alak merev, ünnepélyes testtartása és hierarchikus ábrázolása az ókori mezopotámiai művészet sajátosságait tükrözi.
A dombormű alatt található az ékírással bevésett hosszú szöveg. A gyűjtemény 282 jogi rendelkezést tartalmaz, amelyek a mezopotámiai társadalom számos területét érintik: a tulajdont, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot, a családot, az öröklést, a munkát és a különböző bűncselekményeket.
A legismertebb rendelkezések között találjuk a talio, vagyis a megtorlás elvét. Ennek lényege, hogy bizonyos esetekben az okozott sérelemhez hasonló büntetés járt – innen származik a jól ismert „szemet szemért, fogat fogért” elv. Fontos azonban, hogy ez nem minden bűncselekményre vonatkozott, és a büntetés gyakran függött az érintett személyek társadalmi státuszától is.
A jogi rendelkezésekből jól látható, hogy a babiloni társadalom erősen hierarchikus volt. Ugyanazért a tettért nem feltétlenül ugyanaz a büntetés járt egy magasabb rangú szabad embernek, egy közrendű szabadnak vagy egy rabszolgának. Például bizonyos testi sértések esetében a talio elve csak azonos társadalmi státuszú személyek között érvényesült, míg más esetekben pénzbeli kártérítést írtak elő.
A gyűjtemény egyik különös rendelkezése, a 108. törvény, egy italárusítással kapcsolatos csalásról szól. Ha egy kocsmárosnő nem a megfelelő mennyiségű gabonát fogadta el fizetségként az italért, hanem ezüstben számolta el az üzletet, miközben az ital értéke nem felelt meg a gabona értékének, súlyos büntetés fenyegette: vízbe vetés. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a törvény a bor vízzel való hígítását büntette – a gyakran ismételt „aki vizet adott a borhoz, a vízben halt meg” történet inkább a rendelkezés modern, játékos félreértelmezése.
A Hammurabi-sztélé ezért nem csupán egy ősi jogi gyűjtemény: egy több ezer éves dokumentum arról, hogyan képzelték el a jogot, a társadalmi rendet, a büntetést és az igazságosságot az ókori Babilonban.
A több mint 3700 éves kő ma is azt üzeni: egy uralkodó elmúlhat, egy birodalom eltűnhet – a kőbe vésett szavak azonban tovább élhetnek.
